Egy kutyatulajdonos számára nincs boldogabb pillanat, mint amikor tengerparti sétánkat mancsnyomok kísérik. A Karma & Co. most végigjárta Európa strandjait, ahol kutyák úszhatnak, futhatnak és játszhatnak a homokban. 

Ayia Napa, Ciprus

Antonis Tsokkos, Ayia Napa polgármestere szerint Cipruson kell ahhoz élned, hogy megértsd mekkora lépés a kutyás strand megnyitása az ország életében. Bár Ciprus mindig is tárt karokkal fogadta a turistákat, de a velük érkező kutyák soha nem élvezhették hivatalosan is a strandot. Mostanáig. 

Pineta Beach, Porto Recanati (Olaszország)

A zárt strandklub egész területe nemcsak, hogy kutyabarát, hanem kutyaközpontú. 35 napernyővel és 48 napozóággyal várják a kutyatulajdonosokat, akik szeretnék kutyájukkal együtt élvezni a strandszolgáltatások legjavát. Egy hely, ahol nem csupán együtt pihenhetünk kedvencünkkel, hanem szinte minden a kutyákért van: etető- és itatótálak, sőt kutyatusoló is várja a társállatunkat. Ha pedig esetleg szeretnénk kutyánknak valami finomsággal kedvezni, a konyhai személyzet rendelkezésünkre áll és mindenben igyekeznek kiszolgálni az igényeinket. 

No Problem Dog Beach, Rimini (Olaszország)

Ezen a strandon nem csupán nem probléma, ha van kutyád, hanem egyenesen elvárás, hogy legyen. Legalább egy kicsi. De lehet nagy is. Agility-pálya, ingyenes kutyakiképzés, kutya-zuhanyzók és megannyi napernyő áll rendelkezésre a tökéletes kutyás nyaralás érdekében. 

Elindultunk. Persze eddig is tettünk rövidebb autós túrákat, de most kicsit más szemmel nézve ugrottunk kocsiba, hogy megnézzük mi vár egy kutyásra a Balatonnál úgy, hogy nem készülsz, csak meleged van és vizet akarsz látni. De nagyon. 

Az egész egy présházzal és az onnan való panorámával kezdődött. Sőt, valójában egy ajtóval és egy kulccsal. Mert azt látni kell. Megfogni, elfordítani, érezni és csak ülni ott a csendben egy kicsit, szeretni az életet, amit itt a toronyban a tizenharmadikon nem mindig olyan egyszerű. 

Na és persze meleg volt. Izzadtunk együtt és felváltva is, ki-ki a saját testi adottságainak megfelelően, háton át, nyelven át, ahogy kell. Így nem volt kérdés, hogy a két órás utat - ami amúgy inkább három - bevállaljuk, lihegünk, zöld lámpára várakozunk, autópályán koncentrálunk, majd araszolva nem adjuk fel és centiről-centire közelebb jutunk az ajtóhoz, a kulcshoz. A csendhez. 

Aztán a beton, beton, beton, szalagkorlát, szalagkorlát feletti szalagkorlát után egyszer csak megjelenik az első erdő, mező, fák és még több fa és mi mind vidámabban valljuk magunkat fővárosinak, így távol attól, ami. 

Bő két és fél órás utat megtéve Mencshely csendjébe ütközünk, Karma kiszabadul, új szagokat keresve várakozik a nagy kalandra, miközben mi helyi vezetőnket várjuk csatakos tekintettel és némi budapesti gőggel,mely utóbbit inkább ő feltételezi, mi pedig megkapjuk, hogy tényleg van. Ámde Karma elbűvöli, kutyás, máris megvan a közös hang és indul az autós felvezetés, ő helyismerettel és egy sokat látott dobozossal, mi pedig egy sportos, ámde alacsony fekvésű autóval próbáljuk meghódítani a hegyi utat, amely a Halomhegyre vezet. 

Aztán egyszer csak ott vagyunk. Mi, majd aztán Zsömi, vezetőnk 13 éves golden retriever keverék kutyája és a türkizkék panoráma, ami talán égkék vagy néhol különleges zöld, de bármelyik legyen is, szétterül a szívünkben azonnal. Karma pedig, mintha tudná, hogy miért is jöttünk, hogy a kulcs és az ajtó, feszülten várja, hogy feltáruljon a régi épület, megmutatva nekünk réges-régi titkait, hűvös nyugalmát és titokzatos régi szagokat, melyek tucatjai mind belénk áramlanak: tetőgerendák, fahordók, száraz hidegség és régi emberek tudásának szelleme mind ott van azon az alig húsz négyzetméteren, ahova Karma is vissza-visszatér, akkor is amikor már övé a mező, a fák és valami, amit ilyen mennyiségben, együtt, még talán sosem látott: megannyi - tucatnyi vagy talán több - színes pillangó, akik a két zsemleszínű eb körül keringenek, kergetőznek, mintha játékra hívnák őket, akiket nem nehéz bármikor bárhol kergetőzésre és fogócskára szólítani. 

Zománc-románc és a kutyabarát Balaton

A pillangó-hajsza, az új barát és a friss levegő mindannyiunkat éhessé tesz, ezért irány a közeli falu Vászoly, ahol jó ételt remélünk, de ennél sokkal többet találunk. 

A Zománc Bisztrócska számunkra hatalmas meglepetés ebben a kicsinyke faluban, amely bár már a Sajtmanufaktúra miatt - amely sajnos szombaton háromkor bezárt - felkerült az ország gasztro-térképére, na de akkor is...

Hamar megtaláljuk, egyrészt mert jól megközelíthető, másrészt mert nem sok alternatívája van az eltévedésnek ebben a 220 lelket számláló falucskában. Kissé félve közelítünk hiszen tudtunkkal a hely kutyabarát, de ezek fokozatai mindig megriasztanak bennünket, akikből hiányzik a harcos-öntudat. Már majdnem a veranda lépcsőjére lépünk, amikor az egyik felszolgáló hatalmas mosollyal fordul felénk, köszönhető ez természetesen Karma személyes varázsának és örök rajongásának a női nem iránt, amit hatalmas mosollyal és farokcsóválással fejez ki. 

Az őszinte mosoly nekünk elég is. Megkapjuk a helyünket, majd egy percre rá máris friss vizet a hely saját kutyás-itatótáljában - pedig mi is készültünk - és sok-sok elismerő pillantást és szóbeli dicséretet a szomszéd asztalnál ülő vendégektől is. A sztárallűröket félretéve rendelünk és közben megnézzük hova is érkeztünk. Az egykori helyi kocsmából átalakított épület kellemesen árnyékos, széles verandáján alig 30-35 vendég kaphat csak helyet egyidejűleg, így a bisztró elnevezés végén a kicsinyítő képző nem nem afféle álszerénységet kihangosító elem, hanem a hely sajátos önismeretére utaló jelző. 

Mivel nem étteremkritikusként érkeztünk, ezért az általunk rendelt ételről csupán annyit, hogy a klasszikus magyaros fogást - rántott csirkecombfilé petrezselymes burgonyával és uborkasalátával - maximálisan jól hozza a chef, mindhárom alkotóelemben benne van a helyi termelőktől vásárolt jó minőségű alapanyag tisztelete, az egyszerűség harmóniája és a valódi ízek, melyek az önmaguktól jó ételekre jellemzők, amelyek nem szükségeltetnek sem újraértelmezést sem pedig tuning-eszközök használatát. 

Miközben mi elégedetten esszük az ebédet, a mosolygós felszolgáló ismét megjelenik, kezében egy titokzatos fél-rántott csirkével, amit Karmának hozott. És ez volt az a pont, ahol megvettek minket kilóra, innentől már jöhettek volna a sáskák is akár, mi akkor is örök zománc-szerelembe esve éljük tovább kutyás életünket. 

Vászoly azonban nem csak sajt és zománc, hanem Szent Jakab-forrás és viziszínpad is. Bámulatos. És amolyan natur-wellness az elégedett, jóllakott és sok utazást megélt kutyának, aki úgy dönt nem elég a fiatalító lefetyelés a forrás vízéből, hanem teljes testkezelést rendel és belefekszik a forrásvízből alakuló patakocskába.

Ajánljuk mindenkinek a víziszínpad körülötti kis parkot, csendes, békés és mindig van felesleges faág, amit kutyánk egy árnyas fa alatt rágcsálhat. 

Bala, kutya meg a vihar

Na de ha már egyszer hőség és Balaton-közelség, akkor keressünk egy helyet, nevezett szabad strandot, ahol nyugodtan fürödhetünk úgy, hogy közben Karma a közelünkben lehet. A közei Örvényes település díjnyertes strandját ajánlják, amely valóban nagyon népszerű, mert csak a bejárattól egy kilométerre tudunk parkolni így nem láthatjuk a kicsinyke tiltó táblát, amely arról szól, hogy kutyát a strand területére vinni szigorúan tilos. Bizony. Híres, neves, tiszta, díjakat nyert, de sajnos mi ide nem kapunk bebocsájtást. 

Merre tovább? A kutyabarát strandok messze, a szabad strandok nagy része régi fizetős strandokból alakultak át, így lehet, hogy ott is hasonló tiltásba ütközünk, így marad a biztos pálya: Siófok. A legegyszerűbb komppal, Tihanyból Szántódra, amelynek hivatalos kutyabarát státuszáról nem tudtunk megbizonyosodni, mert a jegyárus a kompon dolgozóra mutogatott, ő pedig már sehova, mert tumultus volt, így két ablak lehúzva, kutyafej kilógat és úgy élvezni a menetszelet és a kilátást, ezzel elkerülve a későbbi konfliktust. 

Siófokon aztán már az ismert viszonyok várnak minket. Mindenütt strandpapucsok, törölközők, sikítozó, önmagukat erőszakkal pihenésbe taszító emberek szándékolt lazítása tapasztalható, de a legfontosabb, hogy senki nem szól, hogy Karma póráz nélkül vár minket a parton, a lépcső mellett, fegyelmezetten, bár kissé aggódva, hogy mi van ha esetleg megfulladunk a térdig érő vízben...

(folytatjuk)

fotók: saját, instagram, balcsi.net

Harminc perc telt el. Még mindig csak ülök, bámulok magam elé és úgy ezerféle érvet hoztam fel, hogy miért ne menjek el erre a fotózásra.

Harminc perc telt el. Vagyis kis engedékenységgel van úgy tizenhét másodpercem, hogy összeszedjem magam ha nem akarok elkésni. És azt semmiképpen nem akarok. Mert ha késem, akkor már inkább nem is megyek. Késni ciki. Úriemberetlen. És béna.

De mivel az idő szép, a levegő pedig langymeleg, ezért gyorsan lezuhanyozom, a zuhany alatt megborotválkozom és fogat mosok, vizes hajamat kócosra törlöm, beleugrok a kedvenc edzőcipőmbe és indulok. Nem késhetek. Mert az béna. Már mondtam.

Az utcára kilépve úgy érzem hibát követek el. Túl világos van, túl sok ember van jelen egy adott négyzetméteren és még nem is szálltam fel a buszra. Amúgy is minek nekem fotó? Minek nekem kutyás fotó? Mit is akarok tulajdonképpen?

Azt hiszem egy kutyát akarok. Méghozzá egy golden retrievert. Ahová épp tartok, ők az egyik legnevesebb tenyésztők az országban és féltucatnyi kutyával érkeznek a fotózásra. Vajon megerősítést várok? Azt hiszem ebben az állapotban inkább amolyan önsanyargató lebeszélést erről a baromi nagy felelősségteljes döntésről, amivel úgy másfél évtizedre elkötelezem magam.

Mert az nehezen megy. Mondhatnám, hogy abszolút nem, de voltam már nős, így tudom mit beszélek. Ment. Na nem sokáig és nem is jól, de ment. Férj voltam. Férfi. Lepapírozva. Elköteleződve. Volt, hogy ettől éreztem magam teljesebbnek. Vagányabbnak. Sőt, néha magasabbnak is.

De ez ugye elmúlt. Nyilván rájöttél, hiszen az előbb már olvashattad, hogy egyedül vagyok és épp önmegismerek. A nagy önmegismerésben pedig arra jöttem rá, hogy talán vissza kell kanyarodnom a gyökerekhez. Nem feltétlen a playmobil katonákkal játszó kiscsávóig, de valahol idefelé menet elfelejtettem szeretetből hozni hivatásbeli döntéseket. Álmodtam magamnak egy világot, ami lassan rémálommá alakult, majd álmatlanságba torkollott, most pedig tanácstalanul állok a saját életem előtt és igyekszem összeszedegetni az önbecsülés-morzsákat, amik még régről maradtak.

Mert régen bátran mertem álmodni. Régen kutyákkal akartam foglalkozni. Persze egyik héten kiképző akartam lenni, másik héten katasztrófavédelmis kutyás egység tagja, majd kutyatenyésztő.

Így lettem aztán szövegíró. Mert nem mertem megélni az életet, így inkább csak írtam róla. Távolból szemléltem és kicsit úgy éreztem magam is a része lehetek. Hogy hazudtam magamnak ezzel? Lehet. Nem hiszem. Talán. Az azonban biztos, hogy most úgy érzem valamit mozdulnom kell, tenni és indulni, különben rövid határidőn belül tökön döföm magam önmegismerve ám tétlenségbe zárva.

Ezért gondoltam a kutyára. Persze már nem emlékeztem szinte semmire a tinédzserkori olvasmányaimból és csak némi info derengett az egy hetes kutya-kiképzős nyári táborból, amely életem egyik meghatározó élménye volt anno tizenévesen. Amúgy az is egy elég nyomi szituáció volt. Mindenki kutyával, a gyerek-én meg odamegy, hogy érdekli őt a kutyakiképzés, de nem lehet kutyája, így na azt pont nincs. Hogy lehet így tanulni bármit is? Eleinte azt hittem sehogy. Bár örültem, hogy ott vagyok, hiszen nyár volt, kaland volt és volt egy csomó kutya, akikkel foglalkozhattam, érinthettem és figyelhettem őket. Olyannyira jól sikerült ez a figyelmesség, hogy a szomszéd ágyon lakó kisrác – talán Balázs – német juhász kutyája úgy a harmadik naptól engem tekintett a gazdájának. Balázs nem akart ott lenni. Szerette a kutyáját, de némileg nyűgnek tekintette így 12 évesen, lett volna jobb dolga is, mint a kutyát tanítgatni. Azt hiszem a szülei erőltették rá ezt az egészet, persze akkor én még csak azt láttam – és rettentően élveztem – hogy az gyönyörű és nemes állat felnéz rám és figyeli minden mozdulatom.

Így telt el a tíz nap kutyakiképzős-tábor, benne sok-sok élménnyel és egy szinte már saját kutyával. A hangsúly azonban mindig a szavak szar végére ül, így rá kellett jönnöm a búcsúzás pillanatában, hogy egyrészt nagyon a szívemhez nőtt ez a kutya, másrészt megszívtam, mert nem velem jön haza, hanem a talán Balázsnak nevezett sráccal, aki végiglazázta a tábort és persze kutyát ezután se nagyon akart. Így hát én sírtam, ők hazamentek, én tovább sírtam és elcseszett egy hangulatban értem haza a táborból, kutyát akarva. Nagyon.

Persze akkor nem lett.

Közben a Hősök teréhez értem, felballagok a fénybe a földalattiból és elindulok a Városligetben megbeszélt helyszín felé, fejemben tucatnyi emlékkel és érzéssel ami jó, hogy feljött, de talán nem most kellene. Nem túl komoly férfi benyomását kelthetem bekönnyezett szemmel és vélhetően egy tizenhárom éves srác szomorú arckifejésével. De hát ez van. Az önismeret már csak ilyen. Könnyes, taknyos, sírós. Félelem és reszketés önmagunkban.

A bazi nagy önsajnálatomat a szoborhoz érve félreteszem, mert már látom a fotós lányt és hat csodaszép golden retrievert, akik amint észrevesznek azonnal elkezdenek vágtázni felém, farkcsóválva és mindannyian mintha teliszájjal vigyorogva örülnének az érkezésemnek. Egyikőjük ahogy a lábamhoz dörgölőzik, egy mozdulattal rá is ül a bal lábfejemre, majd kérdőn felnéz rám.

Azt hiszem ő tudja, hogy szarul vagyok. Ahogy a szemébe nézek és közben a bundájába túrnak az ujjaim, valami végtelen nyugalom és bizonyosság jár át: szeretnék egy kutyát. Hetekkel ezelőtt már érdeklődtem valakinél, aki amolyan online-ismerős – személyesen még nem találkoztunk – de aztán nyitva hagytam a kérdést, attól félve, hogy képtelen leszek róla gondoskodni, a másfél évtizedes elköteleződésről pedig ne is beszéljünk.

De a szorongás szinte teljesen alábbhagyott, mert az egy goldihoz csatlakozik a másik, majd a harmadik és mind jönnek újabb és újabb simogatást kérve tőlem és elkergetve a bennem lévő kétségbeesést.

Megérkeztem. Ez volt a nulladik kilométerkövem. Így érzem. Ebből kell felépítenem önmagam. Már nem mínuszos hírként gondolok saját létezésemre, hanem egyfajta lehetőségként – ami nyilván pár évtizedes késéssel érkezett – amiből nem mondom, hogy még bármi lehet, de sok minden még igen.

Valahol a kétezres évek elején vagyunk. Az akkori csajom egy fekete démon, a kutyája egy bolognese-havagnese keverék volt. A nevére már nem emlékszem. De az első közös ágy-élményre annál inkább. Valahol itt kezdődött...

Bizony. Kutya az ágyban. Na jó először már az is komoly téma volt, hogy kutya. Igaz, tinédzserként először kutyakiképző, majd tenyésztő akartam szerettem volna lenni, de az elsőhöz nem volt kutyám, a másodikhoz meg biológiai alapismereteim, így maradt a média. Kutyátlanul. 

Szóval fekszem, a lábam keresi akkori párom selymes bőrét, de hirtelen valami szőrösbe ütközik. Majd egy nyelv megnyalja a lábujjam és felbukkannak a paplan alól a tekintetemet kutató gombszemek. Nem mondom, hogy szerelem volt első látásra, de az ember fia nem válogat. Ha csajt akar, ráadásul ilyen jót, akkor annak ára van.

Így aztán lassan összebarátkoztunk. Nem volt könnyű, mert reggeli közben kinézte a számból a falatot, mindig neki volt igaza, amikor kutya vs. férfi vitába keveredtünk valami miatt, ráadásul az én hosszú sétáimhoz a picur túl kicsi volt vagyis most már inkább úgy gondolom baromi kényelmes vagy szimplán lusta. 

De azért edződött, legyőzte velem a hídtól való félelmét, nem kunyizott, sőt következetes nevelésemnek köszönhetően (igen, jól látod, nem a gazdája nevelte) elég fegyelmezett kutya vált belőle. 

De mindvégig ragaszkodott az ágyhoz. És én is. Ebből nem engedtem. De ő sem. 

Aztán ennek vége lett, hiányzott a társ, a kutya kevésbé. Kutyátlanul, a belső kutyámmal kerestem az igazit. 

Aki nem jött. Azt hittem, hogy igen, majd aztán még igenebb. De tévedtem. Volt közte olyan, aki rettegett a kutyáktól, majd egy idő után már én rettegtem tőle. Volt igazából szerelem, de mire igazából társsá vált volna, valahogy már a kutya is amolyan közénk álló tényezővé vált. Volt kutyás, aki kutyatartó, azt nagyon szerető, ám mégsem igazi kutyás. Volt, aki valódi rajongójává vált a kutyámnak, ámde nekem mégsem. 

Hogy a kutya segíti vagy inkább nehezíti a pártalálást? Komoly kérdés, tucatnyi válaszverzióval. Egy biztos: a kutya vonzóbbá tesz. A kutya megszépít. A kutya válóok, de egyben összekötő kapocs is. A kutya téma. Örök téma. Téma, amikor a kapcsolat valódi tartalmon alapszik és jó téma, amikor már nincs miről beszélni. 

Egy olyan kapcsolódás valami különlegeshez, sokszor misztikushoz és feletteshez, aminek értelmezési formái attól függnek ki néz rájuk. 

A kutyám nem véletlenül kapta a Karma nevet. A karma tágabb értelemben cselekedet, tett, mű. Minden tényezőre vonatkozik, ami a világban történik, és következménnyel jár. Vonatkozik az akciókra, reakciókra, általában a világ törvényei által irányított aktív természeti folyamatokra, eseményekre, az élettelen létezők hatásaira, az emberi és állati cselekvésre, de az embernél fejlettebb, magasabb szinten álló lények, istenek, szellemek megnyilatkozásaira is. Minden aktivitás, azaz ok okozatot szül, és minden ok előzőleg létrejött okozatból eredeztethető. Így jön létre az ok-okozati összefüggések végtelen hálózata.

Számomra ezt jelenti a kutya. Társsal. Anélkül. Bárhogyan. Mindenhogyan. 

A padlón feküdtem. Akkor már szerintem harmadik napja. Szinte egész nap. A plafont bámulva. Néha pedig a könyvet, amit a fejem fölé tartva olvastam. De inkább csak bámultam. 

Gondolkoztam közben. Mondhatnám, hogy a könyvön és lenne benne némi igazság, de sokkal inkább azon, mire lenne szükségem ahhoz, hogy felkeljek a padlóról. Kevesebb gravitációra - talán ez volt a legkézenfekvőbb elméletem aznap erre a problémára. Ennek teljesítése azonban elég irreális célnak tűnt, így lassan - nehogy valamim megránduljon a hirtelen mozdulattól - felültem, hátamat az ágy szélének döntve és végignéztem magamon. Egy majdnem-negyvenes férfi, elegendő intellektussal ahhoz, hogy tudja szarban van de látszólag túl kevés akaraterővel ahhoz, hogy megtegye a lépéseket a szarból való kijutásra. Ez utóbbi viszont nem igaz. Hiszen éppen a kijutás juttatott engem még nagyobb szarba. Az önismeret. Az út. A terápia. A kiképzés. A mittoménmiafranc. 

Hónapok óta jártam egy pszichológushoz, hátha megtalálom a válaszokat életem nagy kérdéseire. Úgy mint, mi dolgom van itt vagy ami még ennél is fontosabb: ha van valaki akit szeretek és szeret akkor miért nem vagyunk együtt és élünk boldogan. Persze a problémák gyökere nem is ez volt, ez csupán már annak a szar-hegynek a középtájú lokalizálása volt, amit birtokoltam a lelkemben. Nevezzük életnek. Éppen aktuálisnak. Akárminek. 

Szóval ültem. Ami már egy fokkal jobb annál, ahogy kezdtem. A hajam kócosan állt mindenfelé, a pólóm gyűrötten tűrte a létet kissé másnapos testemen. A pizsama-nadrágom fogalmam sincs mit keresett rajtam délután háromkor, de talán nem is olyan fontos ez. A fontosabb, hogy úgy fél órám van összeszedni magam, mert egy fotózásra várnak, ami talán a legabszurdabb dolog életem ezen szakaszában, hiszen már a tükör is üvöltve elfordult engem látva, akkor mit fog szólni a fotós hozzám? 

Szerencsére nem engem fotóztak. Vagyis nem pontosan. Az egyik legnevesebb kutya-tenyésztő felkérte egy ismerősöm, hogy készítsem fotókat a kutyáiról és meghívtak, hogy ha van kedvem kicsit kutyázzak meg esetleg fotózkodhatok is velük ha van hozzá kedvem. 

Nem volt. De már megígértem. A kutyákat gyerekkorom óta szerettem, a fotózást pedig körülbelül ugyanezen időpont óta rühelltem. De hónapok óta a komfortzónám meghágásáról hallok minden irányból, így hát lépjük át azt amit kell, hátha egyszer a padló végre keménynek bizonyul ahhoz, hogy ott feküdjek huzamosabb ideig. 

 (folytatjuk)

Egy ideális társat megtalálni sosem könnyű. Huszonévesen a felelős gondolkodás hiányából fakadhatnak problémák, később pedig a körülmények elfogadása okozhat komoly gondokat. Ezek közül az egyik legkiemelkedőbb - számunkra - kutyásként, hogyan lesz kutyás vagy nemkutyás társunk és ha már van, akkor milyen kérdések merülhetnek fel egyik vagy másik oldalon.

Fontos kiemelnünk, hogy itt azokról beszélünk, akik KUTYÁSOK. Tehát nem kutyatartók vagy eb tulajdonosok, hanem olyanok, akiknél a kutya családtag, életközösségbeli kispajtás, lélek-kísérő misszionárius, egy szóval: Társ.

Természetesen mindannyian elismerjük - legalább önmagunk számára -, hogy kutyánk imádott és jól tartott, figyelmes, törődő, tanító és bölcs, de nem pótolja az ellenkező - vagy azonos - nemű fajtabeli társ hiányát. 

Mert a társ szükséges. Együtt gondolkozni, együtt nevetni, közös mosollyal indítani a napot, érinteni, tervezni, boldogságot közösen gyűjteni. 

De mi van akkor ha a másik nem kutyás? 

Ha leendő társunk nem kutyás, akkor kutya kötelességünk őt elvárások nélkül úgy bevezetni őt ebbe a világba, hogy egy idő után azt érezze, élete nagy kalandjából maradt eddig ki. Érdemes fokozatosan megmutatni neki ezen életforma szép és vidám oldalát és nem az első alkalommal megismertetni őt a jellemformáló nehézségekkel. Ne ringassuk őt azért romantikus illúziókba, hogy a kutyatartás csupán dögönyözésből áll, de igyekezzünk megtalálni a másik fél számára fontos kapcsolódási pontokat. Így ha ő egy gondoskodó alkat, akkor mutassuk meg neki milyen hálás tud lenne szőrös társunk egy kis gondoskodásért, de ha a kiszemelt emberpéldánynak fontos a mozgás megmutathatjuk, hogy egy felelősségteljes gazdi milyen sokat mozog a társállattal. Ügyeljünk a számunkra már megszokott, de nemkutyásnak elsőre idegen és taszító kutyás létezésből fakadó fizikai valóságmorzsákra mint a szőr mindenütt vagy a még több szőr mindenütt, esetleg a odaszáradt nyálcseppek a lepedőnk ágyról lelógó részén. 

Mi történik akkor, ha a számunkra tetszetős ember-egyed szintén kutyás? 

Talán ez a bonyolultabb, hiszen nem csupán a kutyázásról alkotott elképzeléseinknek kell hasonlónak lenni, hanem a kutyáinknak is praktikus kedvelni egymást, hiszen egy későbbi együttélésnél komoly gondokat okozhat a kutyáink közötti konfliktus. Személyiségfejlesztőként úgy gondolom, hogy az eltérő nevelési és tartási elvek nem feltétlen jelentenek konfliktusforrást, hiszen ha kellő nyitottsággal állunk a másik oldalhoz, akkor egy mindenki számára közös halmazt találhatunk hosszabb-rövidebb idő alatt. Törekedjünk konszenzusra és legyünk befogadóak a másik tapasztalataival szemben, hiszen azért élte eddig így az életét mert ezt tartotta helyesnek, ami akár tökéletes irány is lehet, hiszen az ő kutyája nem a mi kutyánk. Legyen ez akármely terület, ne zárkózzunk el teljesen mondván, hogy mi ez már tudjuk és NEM. 

Két felnőtt ember összekapcsolódása egy komoly és hosszú folyamat, amelynek bizonyos szakaszai tartogatnak kihívásokat, de a pillanatnyi sikertelenség nem jelent teljes kudarcot. Érdemes kicsit átgondolni, hogy mire is vágyunk a szívünk legmélyén, ha pedig ez megvan, akkor alapos önvizsgálatot tartani, hogy megteremtettük-e mindehhez a körülményeket, hiszen a bokából feljövő mély sóhaj és világ jóságában való bizodalom még nem elegendő ahhoz, hogy a Társ ránk találjon. 

Szívesen folytatnánk, akár élménybeszámolókkal is. 

Imádom a nőket. Amúgy is, mert finom és lágy a szaguk, de ahogy ők imádnak engem az igazán vidám és jó érzést hoz a testembe. Vigyorognom kell tőle. Meg hálálkodnom. Aranyos mozdulatokat tennem, hogy simogassanak és még többet, hogy még többet simogass.

Imádom a nőket, ahogy csilingel a hangjuk, amikor hozzám szólnak. Hát még amikor nevetnek. Csupa szeretet és gondoskodás az egész és ilyenkor nem tudok nem örülni, amitől még több simogatást és még több kacajt kapok cserébe tőlük. 

Imádom a nőket. Mert nem tudnak ellenállni nekem. Legyen embernő vagy kutyanő, mind játszani akar velem. Na és persze én is velük. Mert aranyosak, virgoncok, kacérkodnak és nagyon izgalmas ilyenkor az egész létezésük. Mint egy nagy tál marhapörkölt jutalomfalattal dúsítva amit mind megkaphatok csak mert vagyok. A többi fiú sokszor mást akar a nőktől, de azt nem igazán értem. Persze biztos izgalmas - néha én is gondolok rá - de együtt lenni, szaladgálni, labdázni és sok vidám arcot látni magam körül szerintem sokkal izgalmasabb. 

Úgy tudom ez a nap fontos a nőknek. Sok illatos növényt kapnak, ma valahogy sokuknak más az illatuk. Kacérabb és élettel telibb. Pedig az illatos növényt bármikor megkaphatnák. Meg a csokit is. Mert tudom ám az mi. Nem kaptam még, de jó az illata. 

Szóval úgy gondolom nőnek lenni jó dolog. Ha nő lennék, boldog lennék, hogy az vagyok.