Harminc perc telt el. Még mindig csak ülök, bámulok magam elé és úgy ezerféle érvet hoztam fel, hogy miért ne menjek el erre a fotózásra.

Harminc perc telt el. Vagyis kis engedékenységgel van úgy tizenhét másodpercem, hogy összeszedjem magam ha nem akarok elkésni. És azt semmiképpen nem akarok. Mert ha késem, akkor már inkább nem is megyek. Késni ciki. Úriemberetlen. És béna.

De mivel az idő szép, a levegő pedig langymeleg, ezért gyorsan lezuhanyozom, a zuhany alatt megborotválkozom és fogat mosok, vizes hajamat kócosra törlöm, beleugrok a kedvenc edzőcipőmbe és indulok. Nem késhetek. Mert az béna. Már mondtam.

Az utcára kilépve úgy érzem hibát követek el. Túl világos van, túl sok ember van jelen egy adott négyzetméteren és még nem is szálltam fel a buszra. Amúgy is minek nekem fotó? Minek nekem kutyás fotó? Mit is akarok tulajdonképpen?

Azt hiszem egy kutyát akarok. Méghozzá egy golden retrievert. Ahová épp tartok, ők az egyik legnevesebb tenyésztők az országban és féltucatnyi kutyával érkeznek a fotózásra. Vajon megerősítést várok? Azt hiszem ebben az állapotban inkább amolyan önsanyargató lebeszélést erről a baromi nagy felelősségteljes döntésről, amivel úgy másfél évtizedre elkötelezem magam.

Mert az nehezen megy. Mondhatnám, hogy abszolút nem, de voltam már nős, így tudom mit beszélek. Ment. Na nem sokáig és nem is jól, de ment. Férj voltam. Férfi. Lepapírozva. Elköteleződve. Volt, hogy ettől éreztem magam teljesebbnek. Vagányabbnak. Sőt, néha magasabbnak is.

De ez ugye elmúlt. Nyilván rájöttél, hiszen az előbb már olvashattad, hogy egyedül vagyok és épp önmegismerek. A nagy önmegismerésben pedig arra jöttem rá, hogy talán vissza kell kanyarodnom a gyökerekhez. Nem feltétlen a playmobil katonákkal játszó kiscsávóig, de valahol idefelé menet elfelejtettem szeretetből hozni hivatásbeli döntéseket. Álmodtam magamnak egy világot, ami lassan rémálommá alakult, majd álmatlanságba torkollott, most pedig tanácstalanul állok a saját életem előtt és igyekszem összeszedegetni az önbecsülés-morzsákat, amik még régről maradtak.

Mert régen bátran mertem álmodni. Régen kutyákkal akartam foglalkozni. Persze egyik héten kiképző akartam lenni, másik héten katasztrófavédelmis kutyás egység tagja, majd kutyatenyésztő.

Így lettem aztán szövegíró. Mert nem mertem megélni az életet, így inkább csak írtam róla. Távolból szemléltem és kicsit úgy éreztem magam is a része lehetek. Hogy hazudtam magamnak ezzel? Lehet. Nem hiszem. Talán. Az azonban biztos, hogy most úgy érzem valamit mozdulnom kell, tenni és indulni, különben rövid határidőn belül tökön döföm magam önmegismerve ám tétlenségbe zárva.

Ezért gondoltam a kutyára. Persze már nem emlékeztem szinte semmire a tinédzserkori olvasmányaimból és csak némi info derengett az egy hetes kutya-kiképzős nyári táborból, amely életem egyik meghatározó élménye volt anno tizenévesen. Amúgy az is egy elég nyomi szituáció volt. Mindenki kutyával, a gyerek-én meg odamegy, hogy érdekli őt a kutyakiképzés, de nem lehet kutyája, így na azt pont nincs. Hogy lehet így tanulni bármit is? Eleinte azt hittem sehogy. Bár örültem, hogy ott vagyok, hiszen nyár volt, kaland volt és volt egy csomó kutya, akikkel foglalkozhattam, érinthettem és figyelhettem őket. Olyannyira jól sikerült ez a figyelmesség, hogy a szomszéd ágyon lakó kisrác – talán Balázs – német juhász kutyája úgy a harmadik naptól engem tekintett a gazdájának. Balázs nem akart ott lenni. Szerette a kutyáját, de némileg nyűgnek tekintette így 12 évesen, lett volna jobb dolga is, mint a kutyát tanítgatni. Azt hiszem a szülei erőltették rá ezt az egészet, persze akkor én még csak azt láttam – és rettentően élveztem – hogy az gyönyörű és nemes állat felnéz rám és figyeli minden mozdulatom.

Így telt el a tíz nap kutyakiképzős-tábor, benne sok-sok élménnyel és egy szinte már saját kutyával. A hangsúly azonban mindig a szavak szar végére ül, így rá kellett jönnöm a búcsúzás pillanatában, hogy egyrészt nagyon a szívemhez nőtt ez a kutya, másrészt megszívtam, mert nem velem jön haza, hanem a talán Balázsnak nevezett sráccal, aki végiglazázta a tábort és persze kutyát ezután se nagyon akart. Így hát én sírtam, ők hazamentek, én tovább sírtam és elcseszett egy hangulatban értem haza a táborból, kutyát akarva. Nagyon.

Persze akkor nem lett.

Közben a Hősök teréhez értem, felballagok a fénybe a földalattiból és elindulok a Városligetben megbeszélt helyszín felé, fejemben tucatnyi emlékkel és érzéssel ami jó, hogy feljött, de talán nem most kellene. Nem túl komoly férfi benyomását kelthetem bekönnyezett szemmel és vélhetően egy tizenhárom éves srác szomorú arckifejésével. De hát ez van. Az önismeret már csak ilyen. Könnyes, taknyos, sírós. Félelem és reszketés önmagunkban.

A bazi nagy önsajnálatomat a szoborhoz érve félreteszem, mert már látom a fotós lányt és hat csodaszép golden retrievert, akik amint észrevesznek azonnal elkezdenek vágtázni felém, farkcsóválva és mindannyian mintha teliszájjal vigyorogva örülnének az érkezésemnek. Egyikőjük ahogy a lábamhoz dörgölőzik, egy mozdulattal rá is ül a bal lábfejemre, majd kérdőn felnéz rám.

Azt hiszem ő tudja, hogy szarul vagyok. Ahogy a szemébe nézek és közben a bundájába túrnak az ujjaim, valami végtelen nyugalom és bizonyosság jár át: szeretnék egy kutyát. Hetekkel ezelőtt már érdeklődtem valakinél, aki amolyan online-ismerős – személyesen még nem találkoztunk – de aztán nyitva hagytam a kérdést, attól félve, hogy képtelen leszek róla gondoskodni, a másfél évtizedes elköteleződésről pedig ne is beszéljünk.

De a szorongás szinte teljesen alábbhagyott, mert az egy goldihoz csatlakozik a másik, majd a harmadik és mind jönnek újabb és újabb simogatást kérve tőlem és elkergetve a bennem lévő kétségbeesést.

Megérkeztem. Ez volt a nulladik kilométerkövem. Így érzem. Ebből kell felépítenem önmagam. Már nem mínuszos hírként gondolok saját létezésemre, hanem egyfajta lehetőségként – ami nyilván pár évtizedes késéssel érkezett – amiből nem mondom, hogy még bármi lehet, de sok minden még igen.