A padlón feküdtem. Akkor már szerintem harmadik napja. Szinte egész nap. A plafont bámulva. Néha pedig a könyvet, amit a fejem fölé tartva olvastam. De inkább csak bámultam. 

Gondolkoztam közben. Mondhatnám, hogy a könyvön és lenne benne némi igazság, de sokkal inkább azon, mire lenne szükségem ahhoz, hogy felkeljek a padlóról. Kevesebb gravitációra - talán ez volt a legkézenfekvőbb elméletem aznap erre a problémára. Ennek teljesítése azonban elég irreális célnak tűnt, így lassan - nehogy valamim megránduljon a hirtelen mozdulattól - felültem, hátamat az ágy szélének döntve és végignéztem magamon. Egy majdnem-negyvenes férfi, elegendő intellektussal ahhoz, hogy tudja szarban van de látszólag túl kevés akaraterővel ahhoz, hogy megtegye a lépéseket a szarból való kijutásra. Ez utóbbi viszont nem igaz. Hiszen éppen a kijutás juttatott engem még nagyobb szarba. Az önismeret. Az út. A terápia. A kiképzés. A mittoménmiafranc. 

Hónapok óta jártam egy pszichológushoz, hátha megtalálom a válaszokat életem nagy kérdéseire. Úgy mint, mi dolgom van itt vagy ami még ennél is fontosabb: ha van valaki akit szeretek és szeret akkor miért nem vagyunk együtt és élünk boldogan. Persze a problémák gyökere nem is ez volt, ez csupán már annak a szar-hegynek a középtájú lokalizálása volt, amit birtokoltam a lelkemben. Nevezzük életnek. Éppen aktuálisnak. Akárminek. 

Szóval ültem. Ami már egy fokkal jobb annál, ahogy kezdtem. A hajam kócosan állt mindenfelé, a pólóm gyűrötten tűrte a létet kissé másnapos testemen. A pizsama-nadrágom fogalmam sincs mit keresett rajtam délután háromkor, de talán nem is olyan fontos ez. A fontosabb, hogy úgy fél órám van összeszedni magam, mert egy fotózásra várnak, ami talán a legabszurdabb dolog életem ezen szakaszában, hiszen már a tükör is üvöltve elfordult engem látva, akkor mit fog szólni a fotós hozzám? 

Szerencsére nem engem fotóztak. Vagyis nem pontosan. Az egyik legnevesebb kutya-tenyésztő felkérte egy ismerősöm, hogy készítsem fotókat a kutyáiról és meghívtak, hogy ha van kedvem kicsit kutyázzak meg esetleg fotózkodhatok is velük ha van hozzá kedvem. 

Nem volt. De már megígértem. A kutyákat gyerekkorom óta szerettem, a fotózást pedig körülbelül ugyanezen időpont óta rühelltem. De hónapok óta a komfortzónám meghágásáról hallok minden irányból, így hát lépjük át azt amit kell, hátha egyszer a padló végre keménynek bizonyul ahhoz, hogy ott feküdjek huzamosabb ideig. 

 (folytatjuk)